Szabadnak látni
- Hasonló cipőben
- 2015. augusztus 21.
- Administrator
Az idén nyáron itthon volt. A néhány nap olyan gyorsasággal szaladt el, mintha csak órák lettek volna. A búcsúzásnál csak ömlöttek a könnyeim, és abba sem maradtak órákon át. Ezt nem akartam, hogy lássa, csak hát a könnyek nem éppen fogadtak szót. Még nem vagyok ötven, mégis az jut eszembe minden búcsúnál, hogy látom még? Ölelhetem még? Akkor is így van, ha tudom, hogy ha nagyon látni akarom, akkor repülővel, transzferrel mindössze néhány óra.
Sokféle az az érzés, amit érzek, amikor arra gondolok, hogy a gyermekem külföldön él. Ilyenkor megélem az érzelmek teljes skáláját önmagamban. Azt hiszem, különleges helyzetben vagyok, hiszen én megéltem ennek a másik oldalát is. Én is úgy döntöttem huszonkét évesen, hogy külföldön fogok élni. Igaz, az éppen annyiban volt más, hogy nekem a külföld Magyarország volt. Abban az időben még a romániai forradalom előtt, nem lehetett csak úgy utazgatni és én akkor két és fél évig nem is találkoztam a szüleimmel. Abban az időben még telefonálni is csak a nagy postákról lehetett.
Tehát megtapasztaltam mindkét oldalt, és lehet, hogy ezért nekem valamelyest könnyebb, most megérteni. Furcsa látnom, ahogy a sors ismétli önmagát. Az idén nyáron döbbentem rá arra, hogy ugyanazt csinálom, amit a szüleim csináltak sok évvel ezelőtt.
Emlékszem, a levelekre, amiket halogattam megírni, miközben hétről hétre mindent tudtam az otthoni dolgokról, a városról, a rokonokról, ismerősökről. Ez erőt adott, jó volt tudni ezekről. Sokszor én alig írtam. Mert mit is írtam volna? Hogy ma megint lerománoztak? Hogy éppen beteg vagyok és még orvoshoz sem megyek el, hogy ne hiányozzak a munkából? Vagy éppen fillére kiszámoltam a heti pénzt, mert egy csizmát kellett vennem, hiszen az a bőrönd, amivel új életet kezdtem csak nyári ruhákkal volt tele. És akkor mit írtam? Csupa általánosságot, mert attól féltem, hogy az igazság fájna nekik és nem akartam fájdalmat okozni. Az örömeket írtam. Arról mindig írtam, hogy tanulok, hogy valamiben sikert értem el, hogy tudok utazni, hogy unoka lesz.
Vannak olyan napok, hetek, hogy küzdeni kell mindenért. A létért, a munkáért, miközben megvannak a mindennapos mindenhol jelen lévő problémák is. Önmagad keresése, párkapcsolati problémák és minden, ami akkor is van, ha éppen nagyon közel élsz a szülőkhöz. Valahogy több száz kilométer távolságból ezekről már nem beszél az ember. Ezt meg kell érteni, és most értem, hogy szülőként nem tudhatok már mindent.
Ezért értem meg jobban, ha nem ír üzenetet, ha nem hív éppen skype-n, vagy ha éppen nem sok kedve van beszélgetni, mert lehet éppen fáradt, vagy még arról nem akar beszélni velem.
Az elmúlt években tanulok jó szülőnek lenni. Tudom, ehhez nem kell másfél ezer kilométer, úgy látszik nekem erre volt szükségem, hogy megtanuljak nem kérdezni, nem nyaggatni. Kivárni a sort, hogy én azt az információt tudom majd meg, amit ő éppen jónak lát. Hálás vagyok, hogy sokat megtudok. Amiről nem tudok, próbálom elfogadni, hogy ez az élet rendje.
Boldogsággal tölt el, hogy boldogul. Öröm látni, hogy felnőtt, felelősséget vállal magáért. Csodálattal néztem, hogy háztartást vezet, főz, vasal. Ami a legnagyobb öröm, hogy felelősen gondolkodik és tudja, hogy mit akar. Azt is tudja, hogy képes megvalósítani és elérni a céljait. A legjobb azt látni, hogy benne van a szabadság érzése. Ez az érzés áthatja az egész személyiségét és látom, ahogy szárnyalni képes a célokért.
Sosem gondoltam, hogy elkezdek angolul tanulni. Azt gondoltam, hogy illik megtanulnom. Közben várom, hogy írjon, hogy hívjon. Várom, hogy újra lássam, hogy érezzem a törékeny alkatát, ha megölelem. Lássam a szépségét, ahogyan mosolyog és ragyog boldogan.
Ha úgy érzed, hogy szívesen leírod, megosztod megélésedet, a te tapasztalatodat, akkor a "Hasonló cipőben" rovatban megjelentetem. Lehet a Te gondolataid, segítenek azoknak akik épp nagyon vágyódnak a gyermekük után. Várok túlélési tippeket is, hogy hogyan, milyen gondolatokkal lesz könnyebb. Az írásodat az info [kukac] levelekitthonrol [pont] hu címre várom.
Ha látjuk mások megéléseit, a vívódásokat, az örömeket, akkor azzal könnyebb a túlélés. Éljük túl együtt!
